Sin City – A Sárga Rohadék

A Frank Miller-fanok 2008-ban sem maradtak Sin City nélkül, hiszen a Fumax képes tartani az évi egy kötet ütemet, így immár a negyedik rész, A Sárga Rohadék (That Yellow Bastard) is olvasható magyarul. Sokan kritizálják Millert (és legfőképp ezt a szériáját) mértéktelen erőszakossága és túlzásai miatt, ám ő ahelyett, hogy visszafogná magát, rá is játszik a rá kiosztott szerepre. A Sárga Rohadék egyértelműen a legabszurdabb (nem kis teljesítmény!) és leglogikátlanabb (kőkeményen!), viszont közel sem a legerőszakosabb Sin City-sztori.
A történet ezúttal nagyobb ívű, mint a korábbiak, hiszen nyolc évet ölel fel. A mozifilm (egyik) keretsztorijaként már bárki találkozhatott vele: ott Bruce Willis alakította a nyugdíjazás előtt álló zsarut, Hartigan-t, aki megvédi a kis Nancy Callahan-t a pedofil Roark fiútól. Roark apuka dühös lesz, és börtönbe juttatja a rendőrt. Hartigan nyolc évet húz le ott, majd az orvosok által összerakott ifjabb Roark (a Sárga Rohadék) rászedi, hogy szabadulása után a lányhoz vezesse őt. Főbb vonalakban ennyi a történet, de mivel a kulcsjeleneteket leszámítva a képregény számos ponton különbözik a filmen látottaktól, mindenképpen érdemes eredetiben is elolvasni. A kötet annak ellenére is ütős, hogy egymást érik a képtelenebbnél képtelenebb helyzetek és a romantikus túlzások: nyolc éven keresztül nem találnak rá Nancy-re, Hartigan viszont kijön a börtönből, felüti a telefonkönyvet, és elsőre kiszúrja – hát igen. Ha eddig még akadtak is olyanok, akik bizonytalanok voltak abban, hogy Miller komolyan veszi-e magát, azoknak itt a válasz: nem.
Miller neo-noir világában éppen az a zseniális, hogy egyaránt olvasható primitív, kőkemény, macsó meseként, és ugyanennek a paródiájaként is. Miller fekete humora a stílus közhelyeinek és alkotóelemeinek kiforgatásában, valamint extrém módon történő újrahasznosításban rejlik. Úgy parodizál, hogy közben tisztelettel is adózik a bűnügyi történetek, a noir stílus és a képregény médium nagyjai (ezúttal elsősorban a Yellow Kid megalkotója, Richard Felton Outcault) előtt.
DT

Klausztropolisz
- Szeretted?
- Nem volt időm megszeretni.
Ez a végéről vett párbeszédrészlet röviden összegzi is a Klausztropolisz olvasmányélményét. A Kiss Ferenc által adaptált képregényről már sok olyan gyakori vádat nem lehet felsorolni, mint Kiss Ferenc nagyipari adaptációs elődjének, vagyis Cs. Horváth Tibor képregényeiről, de még így is nagy út vezet a zavartalanul élvezhető, igazi műfajképregény felé. Mindenképpen az erények között kell megnevezni, hogy ez az eredetileg 1996-ban, a Fülesben folytatásokban közölt képregény már közelebb áll az egészséges kép/szöveg arányhoz, az egymást követő képkockák legtöbbször már köszönőviszonyban állnak egymással, Vass Mihály pedig sokszor nem csak kockákban gondolkodik, hanem egész oldalakban. Egy rövid ideig még egész biztosan sorolhatnánk mindazokat a jellemzőket, amivel előrébbjutott a magyar képregény 57 és 96 között, de meg kell állapítani, hogy így is maradtak javítanivalók. Ez a képregény továbbra is szinte kizárólag az adaptált mű történetét ismerteti. A szereplőkhöz, helyzetekhez való kötődés nehezen alakul ki az olvasóban, az események túl gyorsan peregnek, a narrációs dobozban az a szöveg szerepel, amit a képkockából amúgy is ki tudunk olvasni, vagy épp ellenkezőleg: olyan érzésünk támad, mintha narrációval szeretnének az alkotók, vagy épp a kiadó további képkockákat megspórolni. Nagy kár, ugyanis mindvégig érezni, hogy a Nemere-Kiss-Vass munkához csak egy apróságok hiányoznának, ahhoz hogy egy izgalmas tudományos fantasztikus képregényről beszélhessünk.
Ahogy Kiss Ferenc életművével a hagyományosnak tekintett irányzattal kölcsönhat, illeszkednek Vass Mihály rajzai a Korcsmáros, Zórád, Sebők, Fazekas és még néhány mások által felállított magas színvonalnak. Sajnos közelmúltunk fejleményeinek hála Vass Mihálynak közel sem jut annyi megrendelés, mint fent nevezett elődöknek jutott, így a gonosz olvasó által felfedezett hibákat – állóképszerű mozdulatok és kompozíciók, túlságosan kidolgozott arcok, képek és szövegek közti disszonancia – csak szomorúan tudomásul vehetjük, további fejlődést joggal csak egy jól működő képregényipar mellett várhatnánk el, ugyanis ezek a rajzok így is önálló-, képregényekben működőképes stílusról és biztos rajzi tudásról árulkodnak.

A Windom egyéb kiadványaihoz hasonlóan ennek a füzetnek sem csak a benne található képregény élvezeti értéke adja, hanem a „kőzetminta” jellege. Esetünkben egy bő tíz évvel ezelőtti, hazai képregények szempontjából légüres korszakból.
SzZÁ

Death Note 3 – Patthelyzet

Végre megérkezett a harmadik felvonása is Ohba Tsugumi (szöveg) és Obata Takeshi (rajz) trendi és cool (ez még változni fog), de legfőképp kultikus (ez viszont aligha) goth-horrorjának, a Death Note-nak. Épp itt volt az ideje, mert a manga hazai kiadása már jócskán lemaradt az anime mögött, valamint a képregényből készült kétrészes mozifilm első epizódja is lecsengett már a mozikban.
A harmadik kötetben az író tovább fokozza a feszültséget. Aki ismeri a sztorit, az tudja, hogy a Death Note nem igazi horror – az csak a külső máz. A horror kulisszái valójában egy természetfeletti krimit rejtenek. A sztori szerint a Földre került egy halállista, amelybe ha valakinek beleírják a nevét, meghal. A harmadik kötetben a halállistát birtokló, a világot annak segítségével jobbá tenni szándékozó „mesterbűnöző” (Light) és az őt üldöző „mesterdetektív” (L) játszmája újabb fordulatot vesz: a két főhős ugyanis találkozik, sőt egyetemi évfolyamtársak lesznek. Ennek köszönhetően a Light és az L közti elmejátékok végre a személyközi kommunikáció szintjén is megvalósulnak. A kettejük közti párbeszédek – és az azok hátterében meghúzódó elmepárbaj – az intellektuális detektívregények legjobb pillanatait idézik. A két egyenrangú fél közti patthelyzet azonban ideiglenes, ugyanis a kötet végén az író ismét csavar egyet az alaphelyzeten: egy új halállista bukkan fel, amelynek gazdája ugyanolyan szorgosan körmöli a neveket, mint Light, ráadásul nagy rajongója is a fiú munkásságának.
A felek közti szellemi viaskodást természetesen rengeteg belső monológ kíséri, ami más médiumokon (anime, live action) egy kicsit sutává teszi a sorozatot, és csak a mangában működik igazán. Ennek köszönhetően az egyes jelenetek sokkal nagyobb feszültséget nyújtanak az eredeti képregényben, mint az adaptációkban. A feldolgozásokkal ellentétben vétek kihagyni!
DT

Johnny Fellow – A Navigátor

Brazilt 2006-ban képregényrajzolóként ismerhette meg a nagyközönség. A szemfülesek azonban már ugyanabban az évben észrevehették a Panelban megjelent kétoldalasaiból, hogy nem csak rajzolni tud, hanem mesélni is. A most megjelent, Johnny Fellow pedig igazolja, hogy minderre 30 oldalas amerikai típusú képregényfüzetben is képes.

A füzet bevezetőjében találkozunk egy 7 tételes listával. Ezek azok az alkotók és művek, melyek döntően befolyásolták Brazilt a képregény készítése alatt. Sokuk csak idézetszerűen jelenik meg a komikban, de a képregény hangulatát tekintve letagadhatatlan Douglas Adams Galaxis útikalauzának hatása. Humora nem harsány, viszont mindvégig jelen van, éppen annyira, hogy a történéseket ne vehessük túl komolyra. Amire szükség is van, máskülönben fel kellene tennünk néhány kérdést a történet és annak fordulataival kapcsolatban.
A 2002-ben elkészített és tavaly év végéig a fiókban heverő Johnny Fellow nem kínál se többet, se kevesebbet, mint igényes szórakoztatást: kalandot, csinos naplányt és legfőképp szolid iróniát és humort. Mindeközben úgy, hogy a történet nem döcög, viszonylag ritka az erőltetett szöveg, a kézzel (!) színezett rajzok jól kidolgozottak, pontosak, ráadásul önálló, jól befogható stílusuk is van, és legfőképpen: Brazil tökéletesen tisztában van a képregények működési mechanizmusaival, oldalai, panelei, jól működnek. Természetesen mindezek mellett, megvannak a mű sajátos hibái, gyermekbetegségei (pl. rosszul fogalmazott, helytelenül leírt szövegek, túlhangsúlyozott képregényes idézetek), de azt látni kell, hogy azokkal együtt is sikerült olyat megjelentetnie a Rohamnak, aminek párja nincs a hazai kínálatban.
Minket már sikerült beetetni, várjuk a folytatásokat! (Csak kerítsen a Roham egy korrektort is…)
SzZÁ

Dampyr 6 – Fekete mágia

Úgy tűnik, újabb európai sorozat múlik ki a hazai piacon. A Fekete mágia feltehetően Harlan Draka, a vámpírokra vadászó dampyr (félvámpír) utolsó itthon megjelent kalandja. Az új történet az ötödik kötethez hasonlóan túlnyúlik a vámpírmítoszon: az írók ezúttal némi lovecraft-i iszonyatot zúdítanak hősünk nyakába – bár a minőség azért közelébe sem ér a mester munkáinak.
Az eddig kiadott részekben fokozatosan váltak egyre önállóbbá az epizódok, és ezzel párhuzamosan a kötetek fő szála is mind jobban távolodott a kiinduláskori kerettörténettől. Most is egy önmagában kerek sztorit kapunk: Harlan Draka ezúttal egyetemi tanársegédnek álcázza magát, és így igyekszik minél többet megtudni egy német egyetemeken elkövetett gyilkosságsorozatról, valamint a fekete mágia egy ősrégi iratáról, a De Profundis Grimoire-ról. A remekül induló képregényt ezúttal egy romantikus szál is fűszerezi. Sajnos azonban a köteten végigrágva magunkat kicsit sok hűhó semmiért érzésünk lehet, mert az amúgy teljesen korrekt történet csúnyán ellaposodik a végére. A közhelyek, és a szó szerint összecsapott befejezés tönkrezúzza azt, amit addig az atmoszférateremtéssel sikerült felépíteni. Azonban ennek ellenére is remek kötettel van dolgunk, amiben nagy szerepet játszik az új rajzoló: az előző részeknél valamivel kellemesebb (és kevésbé szögletes) rajzok Nicola Genzianella munkáját dicsérik.
Kár, hogy feltehetően ez az utolsó kötet, mert a sorozatnak (minden hibája ellenére) van valami egyedi „old school” bája. Ha az előző kötetek kedvező ár/érték aránya sem mentette meg a Dampyr-t, akkor az 1890 Ft-os ár egészen biztosan még többeket tántorít majd el a vásárlástól. Akinek azonban egy kicsit is kedves a sorozat, az áldozza rá ezt az összeget is, akkor talán nem ez lesz Harlan Draka hattyúdala.
DT