Usagi Yojimbo 6 – Körök

A Nyúl Testőr rekordsebességgel tért vissza a könyvesboltok polcaira, hiszen fél év sem telt el az ötödik és a hatodik kötet megjelenése között. A képregényt szerző Stan Sakai méltatását ezúttal mellőzve térjünk is rá az új darabra. A Körökben öt történetet olvashatunk, és egy kivételével mindegyikben szellemek és más természetfeletti lények keserítik meg hősünk életét. A könyv első felét négy nyúlfarknyi epizód foglalja el, míg a másodikban egy hosszabb, összefüggő sztori, a kötet címadója (Körök) olvasható.
A híd egy völgyhídon kísértő démonról szól, aki Usagiban emberére talál. A Júreiben egy halott feleség áll bosszút a férjén, amiért az annak idején végzett vele. A hercegnő tömény akció a démonos-kaszabolós fajtából, amiben Usagi onik és ogrék sorát vágja le, hogy megmentse a történet címszereplőjét, egy hercegnőt. A sztorik közül A párbaj az egyetlen, amelyből hiányzik a természetfeletti: ez egy tragikus szamurájtörténet. A tragédia okozója pedig nem más, mint főhősünk – igaz, tudtán kívül. Egy párbajokra specializálódott rónin úgy véli, hogy lassan visszavonul, de felesége könyörgése ellenére még egy utolsó küzdelmet bevállal a városba érkező Usagival – vesztére. Bár a japán mondavilágból merítő történetek is erősek, ez a szomorkás, szamuráj-romantikával meghintett elbeszélés egyértelműen viszi a prímet.
Az előzőeknél jóval terjedelmesebb Körök négy részben meséli el Usagi visszatérését szülőfalujába. Hősünk azzal a céllal érkezik haza, hogy végre letelepedjen, amit azonban a múltja lehetetlenné tesz számára. Jó pár ismerős szereplőt láthatunk ismét, például Usagi ifjúkori szerelmét, Mariko-t. Ezenkívül végre megismerkedhetünk egykori mesterével is, valamint egy rég nem látott ellenfél is újra felbukkan. Stan Sakai mesterien csavarja a szálakat, és remekül indokolja meg, hőse miért kényszerül ismételten vándorlásra. A szerző – szokásához híven – újból megmutatja, miként lehet egy kedves állatfigurákkal operáló képregény lapjaira valódi mélységet csempészni. Lenyűgöző…
DT

ÉN története

Talán nem tévedek nagyot, ha Alexandru Ciubotariut, vagyis Ciubut a román képregény első számú alkotójaként mutatom be. A bizonyos tekintetben még nálunk is kedvezőtlenebb helyzetű román képregényes mezőnyben sok megjelenést tudhat magáénak, amiből ugyan nem következik, hogy sokakhoz el is jutnak művei, de ő ezt is letudja. Gyerekeket, fiatalokat megcélzó képregényeit, rajzaik alapján, egy az egyben beilleszthetjük a hasonló zsánerű francia/belga művek közé. A hivatalos munkák által szabott keretet minden bizonnyal szűkösnek érezheti, ugyanis rendszeresen készít felnőtteknek szóló ún. alternatív képregényeket. A Nero Blanco Comix által gondozott Én története éppen ez utóbbi kategóriába tartozik és korábban kizárólag Ciubu Club 106 (néhány része magyarul elérhető az MKSZ honlapjáról) sorozatát ismerve, megdöbbenve nézegettem az előzetes tartalomismertetőt: nagyobb a két stílusa közti különbség, mint Spiegelman Mausa és az abban elrejtett betétképregénye között. Képregényében sehol egy kedvesen elkerekített vonás, vagy éppen precízen, valósághűen prezentált testrész.
A Maus betétképregényének felidézése azért is helyénvaló itt, mert azon túlmenően, hogy egy helyütt Ciubu is él más stílusú képregény teljes, önállóan is működő beemelésével (vö. képben a kép), e motívum lényegének tekinthető önreflexió az egész műnek alapját képzi. A történet, melyben Alexandru Ciubotariu, az élete végén járó képregényalkotó elbeszélget egy különös látogatóval, sok érdekes eszközzel él, amellyekkel a szerző érzékelteti a művek önálló életét, alkotójukkal való intim kapcsolatát.
Az ötletes képregényhez sajnos egy kissé esetlen szöveg társul, aminek egyik okát talán az áttételes fordításban találjuk (Bayer Antal a képregény fordítója és egyben szerkesztője a francia nyelvű változatból dolgozott.) Így együttesen a barátságtalan rajz és téma, valamint a szenvtelen szöveg hatására a képregény csak az agyig jut el, a szívig nem. Pedig nem sok hiányzott hozzá – még akkor is, ha ezek közül némelyik elem mindenképpen tudatos alkotói döntés.
SzZÁ

Négyzet – Az első abszurd kör 1-2.

első kötet
második kötet

Ünnepi bejelentés következik: egy magyar comic stripeket tartalmazó havilap(!) tűnt fel az újságosstandokon. Én is meglepődtem a bátor (vagy botor?) kísérleten, aminek sikere a pozitív kritikák és a kiemelkedő nívó ellenére is kétséges, hiszen nem kapott túl nagy reklámot, így csaknem lopakodó-üzemmódban kúszott fel az újságárusok polcaira.
Bár nem a comic strip a hazai képregényes hagyomány zászlóvivője, azért nincs okunk panaszkodni, mert az a kevés képsor, ami akad, nyugodtan vállalhatja az összehasonlítást a külföldi darabokkal. Az utóbbi évek legsikeresebb (és egyben legjobb) stripjei közül álljon itt néhány: Gróf Balázs már régóta magas színvonalon űzi az ipart, míg Marabu Dilidodója és Haragos Péter Stripje szintén nagy kritikai sikert ért el (bár mindkettő korpusza elég lassan bővül), és jó ideje szórakoztatnak már minket Tomster hihetetlen kalandjai is.
Az új trónkövetelő, a papír(on) a webcomic felől érkezett, és egy rém egyszerű sémára épül: az egyes képsorokon papírlapok beszélgetnek a lehető legképtelenebb dolgokról. És hogy mindez működik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a strip szerzője, Szentgyörgyi Ottó tavaly megjelent munkáival kiérdemelte az Alfabéta-díjat képsor kategóriában. Mi a titka? Erre egyértelmű a válasz: a humor. A képregény lapjain feltálalt abszurd humor ugyanis telitalálat. A stripek grafikai oldala viszont nem egy nagy kunszt, bár a design ötletes, aminek segítségével a karaktereknek sikerült kellő bájt, a képregénynek pedig elegendő egyediséget kölcsönözni.
A Négyzet egyes számai két részre oszlanak: az első felét az említett papír(on)-képsorok foglalják el, míg a másodikban mindig más és más képregény tűnik fel. Az eddigi két „követő-stripben” Ottó a hazai közéletet ostorozza: a nyitófüzetben a Tévéhét abszurd hírein keresztül egy alternatív híradót ismerhetünk meg (erős közepes), míg a másodikban egy Szürke-marhák névre keresztelt (fiktív?) hazai politikusokról szóló szatírát kapunk (zsenialitás a köbön). Utóbbit szívesen olvasnánk máskor is: ez a képsor is azt jelzi, hogy Szentgyörgyi Ottó milyen pimaszul tehetséges.
Nagyszabású kísérlet havonta megjelentetni egy ilyen magazint. Reméljük, beválik, mert ezért az összegért (290 Ft) nem csinálunk rossz vásárt vele, még akkor sem, ha a copy-paste technika bánthatja azok szemét, akik számára fontos egy képregényben az illusztrációk minősége. Akinek azonban nem az, jól fog szórakozni rajta: Ottó ugyanis nem is annyira a képregény, jóval inkább a humor felől közelít, és épp emiatt olyan olvasókat is megnyerhet magának, akik egyébként semmilyen körülmények között nem vennének a kezükbe képregényt. Szurkoljunk neki, ugyanis az első két szám nagyon ott van a szeren!
DT