Hírek     Cikkek     Szemle

Szemle – 2012. tavasz

| 2012. május 08. (kedd) 21:57


A hétvégén fesztivál, de ez senkit ne gátoljon meg abban, hogy fejében tartsa a közelmúltban megjelent képregényeket. Mi mindenesetre segítünk tömörgyönyör kritikarovatunkkal. Kínálatunk ezúttal kicsit rendhagyóra sikerült: A Párkockáról két írást közlünk, a Pinkhellről szóló pedig jócskán meghaladja a szigorú karakterküszöböt. A stáb ezúttal: Lénárd László, Kránicz Bence, Szabó Zoltán Ádám.

Űrkalóz

Brazil legújabb nyomtatásban olvasható képregényének legjobb tulajdonsága – azon túlmenően, hogy Brazil legújabb, nyomtatásban olvasható képregénye – az, hogy miközben nem egy eget rengető alkotás, minden klappol benne. Azaz a legszélesebb értelemben vett tálalása éppen megfelelő. Az Űrkalózt az angouleme-i fesztiválhoz kapcsolódóan évről évre meghirdetett 24 óra képregény alkalmából hozta össze Brazil (feladat egy meghirdetett témakörben 24 óra alatt 24 oldalas képregényt összehozni). Ilyen körülmények között tehát az elvárható eredmény nem egy tökéletesre polírozott komik, de ez már jó előre figyelmeztet arról, hogy itt mindössze egy B-komikról van szó és ezt később sem engedi velünk elfedtetni. Ez tűnhetne gyáva mentegetőzésnek is, de itt egyrészt minden tekintetben – a papír minőségtől kezdve a kiadvány áráig – ennek megfelelően lett kiállítva a képregény, másrészt pedig maga a történet is megfelel a szimplán szórakoztatni hivatott képregények kritériumainak: a történet megfelelően fordulatos, néhány műfajra jellemző dramaturgiai elem visszaköszön, de a sablontól bőven megmentik Brazil rajzai és a viszonylag kevés, ám jól elhelyezett rendhagyó csavar. (És akkor itt nem lövöm le a csúcs eksön jelenetet.)

A 24 órás képregény abból a szempontból is egy érdekes kísérlet, hogy az eredményből lemérhető az alkotó technikai tudása, alkotói bizonyossága. Külön érdekes megfigyelni, hol redukál feladatából a rajzoló. Ebben a füzetben is találhatóak skiccszerűen feldobott kockák, oldalak, azonban a végtermék viszonylag egyenletes, Brazil ügyesen ábrázolja karaktereit különböző nézetekből, kevés az elrajzolás és számomra fontos szempontként megemlítem, hogy, hogy a hátterek végig tisztességesen kezeltek, így az oldalak telítettsége nem ugrál lapozás közben.

Ahogy kiderült, ez a képregény nem váltja meg a világot, sőt valószínűleg a hazai képregénykiadást sem, de néhány száz forintért kaptunk egy teljesen szórakoztató „24-karátos B komikot”. Kívánhatunk ennél többet? (Igen, pl. Johnny Fellow – A Navigátor folytatást.)
SZZÁ

Fandom #2-3

Fandom #2
Fandom #3

Ha nem egy magazin debütáló számáról kell írni, az ember jóval bátrabban emlegeti fel az első rész hibáit, mivel már nem kell finomkodnia. A Fandomról már múltkor is főleg jót írtunk, de kitértünk a kifogásolható pontokra, talán ennek is köszönhető, hogy a folytatásba még kevésbé lehet belekötni. Elsősorban a rovatok neve volt problémás, a második számban viszont minden oké: ami Képregény, az képregény, ami Vélemény, az vélemény, rögtön átláthatóbb, jobban strukturált a végeredmény – ezért kevésbé érthető, hogy miért tűntek el a rovatnevek a harmadik részre. Közben egyértelművé vált, hogy a Fandom a legnemesebb fanzin-hagyományokat kívánja képviselni (tartalmát, megközelítésmódját tekintve mind a Panel, mind a Buborékhámozó már utat választott). Csak nézzünk rá a címlapokra! A 2. szám esetében a Dredd bíróval birokra kelő Bart Simpson (Vass Róbert ecsetjéből) maga az ultimate fanzin-borító, ahol a logika és a szerzői jogok kézen fogva menekülnek a képregénybörze jókedvű látogatói elől – de a gitározó Fátum doktor ugyanez a kategória.
Farkas Dávid (főszerk.) a KN olvasói számára megszokott módon nagy kedvvel és egyre nagyobb tapasztalattal jegyzi cikkeit. Különösen a mangákban való jártassága imponáló, láthatóan egyre többet foglalkozik a témával, aminek saját hiányosságaim miatt személy szerint nagyon örülök. Elsőre megijedtem Go Nagai tizenegy oldalas (!) bemutatásától, de nagyobb terjedelemben sem válik lapossá vagy önismétlővé a szöveg, a téma pedig méltónak bizonyul a figyelemre, ahogy Tatsuo Yoshida életművének bemutatása is. Egyik számban sincs sok írás új képregényről, ezekből többet is elbírna az újság (kivétel az iZombie a második, valamint a Doomwar a harmadik számban). Nem mintha a régebbi munkákat tárgyaló cikkek, például Pusztai Dániel Nextwave-je rossz írás lenne, de itt ismertebb (anno a Panelben is méltatott) műről van szó, és fontos, hogy az olvasó kapjon néhány tippet arról, mire érdemes odafigyelni a friss nemzetközi termésből. A Comic Book Guy és a Simpsons-család kapcsán az animációs sorozat dramaturgiájának a képregényben való érvényesülését vizsgálja a 2. szám véleménycikke, és a kibontott történetvezetéssel foglalkozó korábbi darabhoz hasonlóan ez is közérthetően, de alaposan, megfelelő érvekkel és illusztrációkkal alátámasztva járja körbe a témát – hiányérzetünk talán csak akkor lehet, ha a találó minta alapján a két médium kölcsönhatásának további példáira is kíváncsiak lennénk. A 3. részből ezzel szemben fájón hiányzik egy hasonló elméleti írás, remélhetőleg a folytatásban újra olvashatunk egyet.
Új szerző a Random szerkesztője, Wajzer Csaba, aki a 2000AD történetének bemutatásába kezdett bele. Előbb Dredd bíróra hegyezi ki írását (noha itt általános körültekintést is ad, bár a Future Shocks sorozat mindössze két mondatot kap), utóbb Button Mannel ismerteti meg az olvasókat. Legalább végre valaki megmutatta, miért nagy szám a sokat hivatkozott 2000AD: ezzel meg a brit invázióval már képben vagyunk, vagyis megnyílt az út a brit képregény kevésbé frekventált területeinek itthoni recepciója előtt. Az amerikai Fantommal is érdemeihez képest keveset foglalkoztak eddig – a 2. számban a karakter avatott ismerői, kit és Micho (szignójukat tekintve mintaszerű fanzin-szerzők, a kis- és nagybetű külön szép) foglalják össze az alapvető tudnivalókat komoly háttértudást mutató cikkükben, Lee Falk születésének centenáriuma alkalmából. A 3. részből pedig érdemes még visszakanyarodni Pusztai Dánielre: nála a legszembetűnőbb, hogy rajongói írásokat olvashatunk, sorjáznak az X-Men szereplői és Alan Moore képregényei, a szerző láthatóan inkább a minél több információ átadására, és nem a szövegek strukturálására helyezte a hangsúlyt. A színvonalból azonban nem engedett – a Fandom hasábjain pedig ezek a cikkek teljesen jó helyen vannak.
KB

A Hihetetlen Pókember 1.

Igazán jó történettel indult Pókember magyar nyelvű megismertetése a 80-as évek legvégén. Marc Silvestri rajzai kárpótoltak a Monolit bosszújának kusza fordításáért. Nem mindig lehetett tudni, ki kicsoda és miért történnek a dolgok (még egy oldalcsere is nehezítette a befogadást), de mégis olyan sztorit kaptunk az Alfa-különszámban, amin lehetett ábrándozni. Amerika Kapitánytól a Csodás Kvartetten és a titokzatos Energonon át Tűzrókáig akkor még (magyarul) ismeretlen szereplők csigázták a magazin célközönsége, a kamaszok érdeklődését.
Ugyanezek a hősök most ölre mennek egymással. Az egyik oldalon a regisztrációs törvényt elfogadó kormányszolgák, a másik oldalon Amerika Kapitány vezetésével olyanok, akik védik személyazonosságukat az állam ellen is.
Az elmúlt években se lehetett hiányunk Pókember kalandjaiból. A Kingpin kötetekbe szedve biztosította a kontinuitást, miután 1989-től 2001-ig a Semic gondozta a sorozatot (aztán áttértek az Újvilág Pókemberre), majd a Panini próbálkozott pár számmal. Majd tavaly megint jött (és ment) a Semic.
A Hihetetlen Pókember 2012-es új sorszámozású első száma ott veszi fel a fonalat, ahol a Csodálatos Pókember 2011-es második száma abbamaradt. Érdemes a semices (egykori, sokaknak szépből rossz emlékűvé vált sok dolgozót alkalmazó vállalat) kiadvány, és az új, Kingpin kiadó (egyszemélyes vállalkozás) által kezelt kiadvány nyomtatási minőségét összehasonlítani. Évtizedek választják el őket az új Hihetetlen Pókember javára.
Pókember életének igazán drámai (nála ez nem meglepő) szakaszát éli, ahogy az egész Marvel-szuperhős közösség barátostól, ellenstégestől. Zajlik a fent említett Polgárháború, a Megosztás Nagy Története. Pókember és Peter Parker nem különválasztható többé, az élő kamerák – most nem túlzás – kereszttüzében tett bejelentéssel, hogy ők egyek, a maszk levételével megváltozott minden. Tony Stark, azaz a regisztráció mellett kiálló Vasember manipulációi célba értek. Önös érdekből a törvény és önmaga mellé állította azt az embert, akinek az egész élete arról szólt, hogy különválassza a személyes életét a hivatásától, azért, hogy soha senkinek ne essen többé bántódása. Elég lett volna Gwen Stacyre gondolnia, és… A szerkesztői döntések következtében Peter nem gondolja át, vagy túlgondolkozza a dolgokat. Családja, ahogy szokta, mindenben támogatja a bizonytalan embert.
Straczinsky jó író, magyarul sok történetét olvashattuk. Ebben a két füzetben is van pár kiválóan komponált, érdekes jelenet, mely különösen emlékezetes maradt. Mobiltelefonok beszélgetése egymással, vagy a páros oldal, ahol Pókember ellenségei és barátai nézik a bejelentést. Vajon mit gondolhat Rozsomák vagy a Vezér Peter döntéséről? Hányan ismerték személyesen, hányan lepődhettek meg, hogy New York egyik jelképe és hőse egy sose látott kisember? A történet egyszerre mutatja be a szereplők vívódásait, és viszi tovább a Polgárháború véres vonalát, nagy akciókkal, a független hősök elleni hajtóvadászat kölcsönös püföldéjével. Ron Garney és Bill Reinhold jó rajzokat készít.
A kiadvány újságosoknál kapható. Ezzel az 1989-ben indult magyar 616-os Pókember-füzet kiadás negyedszer indult újra ilyen formában. Előfizetőkre és állandó vevőkre kell alapoznia kamaszkortól felnőttkorig. Kéthavonta jelenik meg, két füzetet tartalmaz, az ára pedig jóval kedvezőbb, mint az amerikai kiadásé, mérete a mára megszokott „Kingpin-size”
Már a harmadik szám is megjelent.
LL



Kapcsolódó tartalom az alábbi kategóriá(k)ban:

3 Responses to “Szemle – 2012. tavasz”

  1. 1
    Nero Blanco Says:

    Köszi a kritikákat. “a Vaillant a francia Úttörőszövetség magazinja volt” – ez az információ honnan származik? Részemről abban sem vagyok biztos, hogy létezik francia úttörőszövetség, legalábbis nem sok erre utaló nyomot találtam a neten. A Vaillant a Francia Kommunista Párt kiadócsoportjának, a L’Humaniténak az egyik ifjúsági lapja volt, a főszerkesztő vagy a kiadóvezető pedig általában az FKP KB egyik – feltehetően ifjúsági ügyekkel foglalkozó – tagja. (És igen, helytálló a sejtés, a Teddy Ted és a Reménység úttörői beírója is én vagyok, de még a szkennelést és a retusálást is saját magam csinálom.)

  2. 2
    zoli79 Says:

    Hű, bocsánat! Ezt az infót magamnak be is jelöltem, mint ellenőrizni, pontosítani valót, de ez végül elfelejtődött… Sajnálom, javítom rögtön.

  3. 3
    onlyzerosandones Says:

    Sajnos csak most olvastam a Pinkhell ismertetőt. Nagyon örülök neki, és nagyon köszönöm az alkotók nevében is!

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.